El Camino - 1. nap

2019.03.29

Saint-Jean-Pied-de-Port - Roncesvalles, 25.6 km, szintkülönbség 1400 méter, elégetett kalória 2300, 9 óra

Az első, amit megállapítottam, hogy az egy négyzetméterre jutó orrsövény ferdüléssel rendelkezők száma igen magas. A szálláson központi fűtés volt, ami annyit tesz, hogy körbeálltunk és beleheltük a szobát. A fentiek miatt nem sokat aludtam, de az izgalom is szerepet játszott természetesen. 

Reggel büszkeségtől dagadó mellel indultam neki az útnak és amikor 1 perc gyaloglás után igazi zarándoknak éreztem magamat, rámtört a felismerés, hogy a szálláson hagytam az övtáskám, amiben minden pénzem és iratom volt. Olimpiai futókat megszégyenítő gyorsasággal rohantam vissza a 7-8 kilós zsákommal a szállásra, de szerencsére ott volt, ahol hagytam. Ha látta volna egy ezredes, hogy menetfelszereléssel úgy vágom a szelet, mint egy puma, abban a percben a kezembe nyomta volna a behívó levelet. 

A Pireneusokon 1 méter hó van és két srác eltűnt, emiatt kategorikusan kiejelentették, hogy nem mehetek arra csak Valcarlos felé. Először csalódott voltam, mert úgy gondoltam ez a könnyebb út Roncesvallesba, de a 20. km után, amikor két kétségbeesett fohász között kapkodtam a levegőt és azon tanakodtam, hogy a búbánatba lehet ennyit felfelé menni, ráadásul ilyen meredeken, akkor rájöttem, hogy végülis jobb ez így. Az állóképességem kimerül abban, hogy otthon az alsó szintről felmegyek a felsőre, emiatt lehet együtt kerestek volna a másik kettővel, ha én is arra megyek. 

A táj gyönyörű volt, imádtam és a testem is vette az akadályt az első 10 km-en. Semmim sem fájt, nem éreztem magam fáradtnak és egész jó tempóban mentem, de utána mintha hirtelen 50 évet öregedtem volna. Sajgott mindenem, a vállam begörcsölt, a derekam minden lépésnél le akart szakadni. Erre nincsenek szavak. Ilyen érzés lehet, amikor Hulk átalakul. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ezután jött a fekete leves. Innentől csak felfele mentem és, amikor azt mondom felfele, akkor ne egy autópálya felhajtó meredekségét képzeljétek el, inkább a matekórán vett egyenes szárú háromszöget. Találkoztam egy olasz nővel, akivel minden kanyar után azt hittük itt a vége és vízszintes szakasz jön, és akivel minden ilyen alkalommal együtt sírhattunk,  hiszen nem hogy vízszint nem jött, de még meredekebb terep várt minket. Mondtam neki, hogy ez a rohadt hegy olyan, mint az élet; amikor azt hiszed a sok megpróbáltatás után jön egy kis szünet, akkor érsz a következőhöz, erre a hölgy nagyon bölcsen azt mondta:

- De mindig megcsináljuk, nem?

Eljött a pillanat, amikor úgy gondoltam a határaim végéhez értem, de az anyatermészet megszánt és adott nekem egy kb. 200 méteres könnyített szakaszt. Találtam is egy szimpatikus farönköt, amire ledobtam magam és amire később mások is levetették magukat, amikor látták, hogy ott kuksolok. Úgy ültünk, mint a verebek, összesen hatan, amikor jött egy idősebb nő és nevetve megkérdezte, hogy itt a legjobb a kilátás, ugye?

Ezután úgy röppent tovább, mintha most kelt volna ki az ágyból. Összenéztünk és nevetni kezdtünk magunkon, hiszen akik a rönkön pihegtek azok közül a legidősebb is maximum 40 lehetett a fent említett hölgy meg legalább 60.

Olyan sokat mentem felfelé, hogy már havas volt a táj, mire végre megláttam a templomot, amiről tudtam, hogy a hegymenet végét jelenti. Cserébe viszont ez a látvány tárult elém:

Ettől a ponttól végre lefelé kellett menni, de ennyi km után már olyan mindegy volt a testemnek merre megyünk és hogyan. A legkisebb lépéstől is a világ összes fájdalma összpontosult bennem.

Nem akartam mást csak beülni egy kocsmába, meginni a jól megérdemelt sörömet és aludni. Meg is találtam a megfelelő helyet és el is pilledtem ott helyben úgy 5 percre. Amikor felébredtem és tudatosult bennem, hogy elaludtam az ivóban, az jutott eszembe, milyen rosszindulatúak vagyunk, hiszen ha én ilyen gyorsan elbóbiskoltam, akkor ha Pista bácsi a kisüstivel a kezében a sorkocsmában ordítja, hogy húzóra aztán nyugtázva a napot elalszik az asztalnál, nem biztos, hogy alkoholista, lehet, hogy zarándok, mi meg rögtön rosszra gondolunk.

Komolyan mondom nem tudtam felállni. Megpihentek a lábaim és nem voltak hajlandóak beizzítani a tartalékokat. Ott ültem és azon agyaltam, hogy mennyire ciki itt tölteni az éjszakát, amikor bejött egy csapat és úgy döntöttem eldobom a büszkeségem. Megkértem őket, hogy állítsanak fel. Először néztek rám bután, de aztán, amikor látták, hogy komolyan beszélek, kitört belőlük a röhögés. Nem mondom, én is könnyesre röhögtem magam, de végül két srác felállított és utamra bocsátott. Amikor a szállásra értem, közölték velem, hogy az emeleten van az ágyam. Kétségbeesetten kérdeztem vissza, hogy biztos? Biztos. Ezután már csak azért imádkoztam, hogy az elsőn legyen ne a másodikon. Második lett. Utána azon aggódtam, hogy emeletes ágy-e és ha az, akkor legalább ne a tetejére tegyenek. Teteje. Leültem a földre és néztem felfelé, ugyanis esélyem sem volt, hogy felmásszak és felhúzzam magam ilyen fájdalmakkal a testemben. Szóval fél órát relaxáltam a földön, amikor meglátott egy kis öreg hölgy, odapattant mellém és elkezdte mutatni, hogyan nyújtsak. Mondtam neki, hogy ha eljutok odáig, hogy elkezdhetek nyújtani, akkor boldog ember leszek. Erre nevetett és úgy felkapott a földről mintha csak egy kiló cukor lettem volna. Észbe se kaptam már tornaórám volt az újdonsült tesitanárommal, aki 71 éves és hatodszorra csinálja végig a Caminot. 

Elcsoszogtam lezuhanyozni, ami egyébként megváltás volt, majd előkapva a sportbalzsamot elkentem magamon és vártam a biszergő hatást. Hát hatás az volt, de nem bizsergő, hanem égető. Tigrisbukfencben pattantam le az ágyról és rohantam a zuhanyzóba szakszerű hideg vizes borogatást alkalmazni magamon, de tele volt a fürdő és mire sorra kerültem kezdett enyhülni a dolog és valóban átcsapott bizsergetőbe, szóval magamon hagytam és azzal a reménnyel alszom el, hogy reggel fel tudok kelni majd az ágyból.

Rólam
Ausländer

 

Amióta 2015-ben felszálltam egy folyami hajóra dolgozni és világot látni, valami izgalmasabbat átélni, azóta keresem az újabb kalandokat, utazásokat és kihívásokat.

Az oldal elsősorban a Camino miatt jött létre, segítségnyújtás céljából azoknak, akik szintén készülnek az útra. Másodsorban azoknak, akik úgy döntöttek nekivágnak a külföldi munkavállalásnak és hajóra szállnak, Ausztriába mennek, esetleg Málta a célpontjuk.

 

© 2023 by Horváth Virág

Legyél az elsők között, akik értesülnek az új bejegyzésekről
  • White Facebook Icon