Hotel 3

Akkor léptünk be a hotelbe, amikor az öreg (csak így hívjuk, meg Chef-nek), kipirult arccal, ordítva számolta a pincér kolléga helyesen elvégzett fekvőtámaszainak a számát. Minden alkalmazott körbeállta őket, még a vendégek sem mertek addig kérni semmit, ameddig be nem fejezték. Mi is feszülten vártuk mennyit fog megcsinálni, attól függetlenül, hogy azt sem tudtuk miről van szó.
...siebenundvierzig(47)...achtundvierzig(48)...neunundvierzig (49)...fünfzig (50)!
Meglett az ezek szerint áhított mennyiség és a főnök elismerően kezet rázva leszámolt neki 100 eurót. Később így kerestem meg a kocsimhoz a gyújtókábeleim árát.
Ittak egyet és mindenki ment a dolgára, mi a Levivel egymásra néztünk azt feltételezve, hogy talán rossz helyre jöttünk. Az öreg egy pillanat alatt eloszlatta a kétségeinket, amikor úgy megörült nekünk, mint aki ajándékot kapott és kapálózva mutogatott az iroda felé.
Beszélgettünk, az útról kérdezett, elmondta, hogy szereti a magyarokat, mert dolgozunk és jó boraink vannak. Mit ne mondjak, azonnal szimpatikus volt.
 Kérdezte mi szeretnék lenni. Ha tudtam volna, hogy lehet választani, akkor a Hotel Manager pozíciót pályázom meg. 
Elmondtam, hogy szívesen lennék pincér, de még csak 3 tényér megy egyszerre és a nyelvtudásomban sem vagyok biztos. Azt mondta nem gond, de megbeszéltem vele, hogy a nyári szezonból úgyis csak másfél hónap van hátra, addig megismerkedem a hotellel és téli szezonban már pincérként kezdek. 
Odaadta a szobakulcsot, elkísért minket, elmondta, hogy nem kell még másnap dolgoznunk, mert biztos hosszú volt az út pihenjünk, holnap találkozunk és megbeszélünk mindent. Hát köpni nyelni nem tudtam. Főleg miután megláttam a szállást. Nem szoba + fürdőszoba volt, hanem egy 30 nm-es lakás, előszobával, felszerelt konyhával, mindennel. Pár napig nem mertünk kipakolni, mert azt gondoltuk áttesz minket majd valami lyukba vagy próbaidő lejárata előtt kirúg minket. 


Nemzeti park és a munka
A hely gyönyörű volt. Egy nemzeti park kellős közepén helyezkedett el a szálloda, tele folyókkal és tavakkal. Németország és Svájc egy köpésre volt, így ezeket is nagyjából bejártuk, ahogy az előző hotelnél Olaszországot.

A mosodán gyülekeztünk minden reggel, ahol magunkhoz vettük a megfelelő szereket a közös helyiségek kitakarításához. Bosnyákokkal és egy magyar lánnyal dolgoztam együtt. Mindenki normális volt, leszámítva egy-két nézeteltérést, amit inkább csak az okozott, hogy sok nő volt egy helyen. Napi hét órát dolgoztam és jellemzőbbnek mondanám a heti öt nap munkaidőt, mert nem volt sok vendég. A hotel teljes kapacitása 140 fő, abban az időszakban kb. 100-an voltak mindennap, de a 7 órás munkaidő megmaradt pincérként is. Szerettem ezekkel a kollégákkal dolgozni és a munka is könnyű volt. Itt csak a terítőket kellett nekünk vasalni, de azokból is kb. napi tízet, mert szivaccsal könnyen tisztítható volt, így a pincérek normális hozzáállásának köszönhetően a kisebb foltok miatt még nem dobtak le nekünk három gépnyi terítőt, inkább letörölték és jó volt az még egy darabig. Elutazó asztalnál, nyilván cserélni kellett, de akkor is rengeteget számít. Meg persze a főnökasszony (Chefin) spórolása ennél a hotelnél pozitív hatással volt, legalábbis nekünk, mert nem engedte, hogy mindenféle kis apró folt miatt pazaroljuk a vizet, amit egyébként a folyóból loptak.
Nem ellenőrzött minket senki és a szobák is könnyen takaríthatók voltak, mert a szőnyegen az sem látszott meg, ha egy hónapig nem porszívóztad ki, a felületeken egyáltalán nem látszott a por, a fürdőben meg halvány szürke felületek vártak, így azt sem kellett ujjlenyomat mentesre varázsolni. Mint utóbb kiderült azért találták így ki, mert ezek az emberek dolgoztak. Az előző helyeken mindegyik csak megörökölte a jót. A Chefin szobalány volt, ő választotta ki a szobákban található dolgokat 40 évvel ezelőtt és később egy bútorzat csere alkalmával. Amikor összeházasodott a Cheffel, a konyhára állt be dolgozni és dolgozik a mai napig rendes műszakban, fizetéssel. Az öreg egész életében felszolgáló volt meg a falu Casanovája, de az utóbbira nem kell legyinteni és hobbiként tekinteni, mert a főnök igenis hivatás szerűen űzte, szenvedélyes elkötelezettje volt a csajoknak.
A lányukat is befogták dolgozni középiskolás korától kezdve, szóval az egész család tudta mi a munka és ez látszott is a hozzáállásukon. Ez alól kivételt képez a fizetés, de erre a megfelelő időben visszatérek.
Négy csillagos volt ez a hotel is, de maradjunk inkább egy gyenge hármasnál, ami a tisztaságot, az ételt és annak elkészítését, valamint a munkavállalók szakképzettségét illeti.

Gondolom senki sem fog meglepődni, ha azt mondom, itt sem kaptunk fertőtlenítőszert, de a meglévő szerek széles választékával (Ablaktisztító és valami illatos semmit sem érő kék színű izé) is spórolni kellett.
Reggel 8-ra végeztünk a közös helyiségek kitakarításával, majd mentünk reggelizni. A büféről mindent ehettünk, ami a vendégeknek volt kirakva, de a főnök 92 éves anyja (Aki egyébként még dolgozik) mindig megjegyezte, ha szerinte sokat szedtél, ami mivel nem volt üres a tányérod, mindig túl rengetegnek számított. Emlékszem egyszer levette a tányéromról a zsemlét, majd közölte elég nekem csak a rántotta. Amikor egy vendég kidobta a kukába a kenyérszeletet, kiszedte onnan és megkente magának. Nem hiába vannak millióik. A konyhán még a kenyeres kosár morzsáit sem szabadott kiborítani, mert azt is felhasználták.
A reggeli után fél órás kávé és cigi szünet következett, majd 9 fele szétszéledtünk takarítani. Jellemző, hogy akkor szokok le a dohányzásról, amikor találok egy hotelt, ahol lehet.
Ötünkre fejenként 17-20 szoba jutott, amivel, ha nem volt sok elutazó, akkor nem kapkodva délre végeztünk. Sokszor Messengeren üzentünk egymásnak, ha cigi szünet volt és összegyűltünk valamelyik üres szoba erkélyén vagy a folyosó végén. Ebédszünet kávéval együtt szintén egy óra utána délután a mosodán már csak hajtogatás volt és beszélgetés. Nem szakadtunk meg, de nem is kerestem annyit, mint az előző helyeken. 1250 euró volt a fizetésem, a szállás és az étkezés ingyen, ahogy az lenni szokott, a borravaló meg konvergált a nullához. Napi 2 eurónak már örültünk. Malac itt is el lett helyezve a recepción, azonban egy szezon után 15 eurót kaptunk fejenként belőle, nem nehéz tehát kitalálni, hogy ellopták. A mosogatós srác ment bevásárolni az öreggel, többször látta, hogy a malac pénzből indult el a LIDL-be.
Minden hotelnél eddig azt tapasztaltam, hogy rendelik a hozzávalókat. Meg is kérdeztem a fent említett kollégát, hogy miért nem tesz hasonlóképpen a Chef is. Elmesélte, hogy minden hozzávaló lejárt termék vagy pár nap múlva fog lejárni, így olcsóbban jut hozzá. Ezután megnéztem a pelyhes dobozokat és valóban a legfiatalabb is 3 éve lejárt volt.
Amit ebédre kaptunk annak a zöme a vendégektől visszaérkezett maradék volt újra megfőzve. 
Ha gondosan csíkokra összevágott hús volt a menünk, akkor már tudtuk, hogy véletlenül sem szabad belőle enni, mert a szakács azért dolgozott vele ennyit, hogy ne vegyük észre, az egy vendég által visszaküldött húsdarab volt egykor.
De ez nem a megkülönböztetés miatt volt. Ők is ezt ették. A vendégek is ezt kapták, ha sok étel megmaradt. A krumplilevesbe például minden maradék bele lett főzve, aztán leszűrték és tálalták, a vendégek meg a tíz ujjukat megnyalták nem is sejtve, hogy az előző esti kínai csapat maradékáért fizettek. Arról nem is beszélve, hogy a főnök anyja, rendszeresen lekaparta a kukába kidobott fél zsemléről a vajat, gondosan kockára formázta és visszahelyezte az eredeti csomagolásba, ezért nem szabadott kidobni a kockavajak papírját. Ugyanilyen újrahasznosított főtt tojást ettek a vendégek, mivel a szintén kukába kidobott félig megrágott főtt tojás fel lett darabolva és bele lett téve az esti salátába.
Nekem személy szerint a lieblingem, amikor az öreg az ásványvizes üvegeket újratöltötte szódával és csapvízzel, majd eladta 5 euróért darabját.
 Na ez a profit orientáció, nem az, amit az iskolában hoznak fel példának.
 Az is négycsillagos hotelre jellemző, hogy egy olyan szakács készítette az ennivalót, aki nem fürdött, folyton fekete kosz volt a körme alatt és a gatyájában turkált elől is, hátul is. Vigasztalhatnánk magunkat azzal, hogy legalább a főzés, sütés megöli a baktériumokat, azonban el kell keserítselek, mivel ő porciózta a már kész kaját is és a segge után minden bűntudat nélkül markolt bele a sült krumpliba, hogy egy adagot a tányérra tegyen. 
Délután 14-14:30-kor végeztünk. Innentől teljesen szabad volt a napunk hátralevő része. Nem szóltak, hogy menjek vissza ezt azt csinálni vagy pucoljak ablakot szakadó esőben, esetleg porszívózzam fel a parkolót.
Amiben megegyeztünk azt rendesen megkaptuk és reménnyel telve vártuk a téli szezont.
Felszolgálóként kezdtem és az első napomon a fizetésem felének megfelelő koktélos és sörös poharat törtem össze meghálálva a belém vetett bizalmat. Az öreget átjáró feszültséget csak abból lehetett megállapítani, hogy ha meghallotta az újabb pohártörésemet, csendben felállt, csapolt magának egy újabb korsó sört, öntött egy felest mellé és kiballagott a teraszra, hogy inkább ne is lássa, ahogy összetöröm az 50 év alatt összegyűjtött pohárkészletének a felét. Amikor másnap a tányérok szanálásának álltam neki, megrázta a fejét és bezárkózott az irodába. Egy 16 darabos készlet adta életét azért, hogy megtanuljak négy tényért fogni egyszerre.
(Egy perc néma csend)
Volt egy szlovák munkatársam, amikor már pincérként dolgoztam. Nem tetszett neki, hogy felvett az öreg, mert így kevesebb asztalt kapott és kevesebb a borravaló is, bár elég bunkó volt mindenkivel, de ahhoz, hogy észrevegye az összefüggést a kedvesség és a jatt között, nem volt elég esze. Mindennap szekált, kereste hol hibázok. Sajnos ezzel a kollégámmal úgy tudtam rendbe hozni a kapcsolatomat, hogy minden nap benyaltam neki, nevettem az egyáltalán nem humoros viccein és erősen bólogattam, ha éppen azt taglalta ő miért jobb nálam. Szóval befogtam a pofám, de úgy gondolom, ha az embert nem csak a pult előtt várja stressz forrás, hanem mögötte is, akkor ez előbb utóbb rányomja a bélyegét a közérzetére és még egy olyan munkahelyet is megutáltat, ami egyébként az ételek szavatossági idején kívül normális.
Legalábbis addig jó volt a hely, ameddig a főnök el nem kezdett a pénzemmel szórakozni. Az utolsó szezonunkban nem adta oda a szezonpénzem, ezért befáradtam az AK-ba és megérdeklődtem mennyivel rövidített meg. A hölggyel leültünk és szépen kiszámoltunk mindent. 1736 euro lett a végeredmény, ami még így is egy meglopott összeg, hiszen, ha annyira lettem volna lejelentve, amennyi fizetést valójában kaptam, akkor ez minimum 2000 euró lett volna. Ha egyszer lesz gyerekem és megkérdezi milyen az, amikor duplán adózunk, majd ezzel a példával magyarázom el neki.
Ennek és a kedves kolléga miatti stressznek köszönhetően úgy döntöttünk előbb megyünk Máltára dolgozni, mint terveztük.
Másfél órán keresztül kiabáltam a főnökkel, mire odaadta az említett összeget. Azt gondoltam mire kijövök az irodából már ki leszek rúgva és mehetek vissza az AK-hoz, hogy feljelentés útján kiszedjem a pénzt az öregből. Éppen ezért mertem vele kiabálni és olyanokat beszólni neki, mint pl:
 "Legközelebb, ha kell a pénzem csak szólj."
Lehúztuk a szezont és irány Málta.

Rólam
Ausländer

 

Amióta 2015-ben felszálltam egy folyami hajóra dolgozni és világot látni, valami izgalmasabbat átélni, azóta keresem az újabb kalandokat, utazásokat és kihívásokat.

Az oldal elsősorban a Camino miatt jött létre, segítségnyújtás céljából azoknak, akik szintén készülnek az útra. Másodsorban azoknak, akik úgy döntöttek nekivágnak a külföldi munkavállalásnak és hajóra szállnak, Ausztriába mennek, esetleg Málta a célpontjuk.

 

© 2023 by Horváth Virág

Legyél az elsők között, akik értesülnek az új bejegyzésekről
  • White Facebook Icon